Nem kell megijedni, ha az ember el akar kezdeni valamit, ami nagyobb, mint ő
Interjú Magyar Balázzsal, a Semmelweis Egyetem hatodéves hallgatójával, aki kéthónapos szakmai gyakorlatát Pannónia ösztöndíjasként végezte Buffaloban.
Az emberközpontúság még sosem öltött olyan alakot előttem az egészségügyben, mint ebben a két hónapban.
Mesélj egy kicsit arról, hol voltál, és mivel töltötted a gyakorlatod?
A Semmelweis Egyetem Általános Orvostudományi Karának hatodéves hallgatója vagyok, két hónapot töltöttem az Egyesült Államokban, Buffalóban, New York államban. Egy hónapig nőgyógyászati, egy másik hónapig pedig gyermekgyógyászati gyakorlatot végeztem. A nőgyógyászati gyakorlatom félig egy kisebb magánklinikán, félig pedig egy hatalmas kórházban zajlott. Az előbbiben inkább ambuláns betegek ellátását figyelhettem meg, míg a nagyobb kórházban főként műtéteket láthattam. A gyermekgyógyászati gyakorlat helyszíne egy neurológiai központ volt, ahol lehetőségem lett volna neurológiai gyakorlatot is végezni, de végül gyermekgyógyászatot csináltam, mivel a központban egy gyermekfejfájás-centrum részleg is működött. Itt a gyermekek ambulánsan érkeztek.
Miért esett a választásod az Egyesült Államokra?
Mindig óriási álmom volt Amerika. Egész gyerekkoromat az amerikai kultúra árasztotta el az interneten és a tévében, minden filmben, YouTube-videóban. Még sosem voltam ezelőtt más kontinensen.
Professzionálisan pedig nagyon jó ötletnek tűnt betekintést nyerni egy olyan rendszerbe, ami más alappilléreken fekszik. Érdekes volt a gondolat, hogy beleláthatok egy olyan világba, ahol azt csinálják, amit itthon is, csak másképpen.
Mi volt a legnagyobb kihívás, amivel az ösztöndíjas időszakod alatt szembesültél? Hogyan küzdötted le?
A legnagyobb kihívás a kulturális adaptáció volt. Egy orvostanhallgató Európában kitapasztalja, hogy mi az a tisztelettudó, távolságtartó stílus, amiben kommunikálhat a tanáraival, professzorokkal, a műtő személyzetével... Ennek a standard rendszernek a teljes átalakítására volt szükség. Ez a kórház falain kívül, a hétköznapi emberekkel való kommunikáció és viselkedés terén is maximálisan igaz volt.
Mondok egy pár példát:
Az első nőgyógyászati műtőbe lépésünkkor hallgatótársammal a jól belénk nevelt módon a műtőbe lépés után harsányan elhadartam a mondókámat, miszerint: "Jó napot kívánok, XY vagyok, végzős hallgató és azért jöttem be, mert meg szeretném engedelmükkel tekinteni a műtétet." A teljes műtő elhallgatott, és látszólag összezavart szempárok pislogtak vissza a maszkok mögül, amíg végül egy ajtó mellett álló adminisztrátorhölgy megkérdezte, hogy mi mégis mit csinálunk. Amikor elmondtuk, hogy itthon az a szokás, hogy aki új egy műtőben, az hangosan bemutatkozik, a kedves adminisztrátorhölgy kapva az alkalmon kikiáltotta, hogy egy magyar szokás szerint a két új orvostanhallgatónk most újra hangosan be fog mutatkozni. Az egész terem nevetésbe borult, és miután újra elszavaltuk, hogy kik vagyunk és mit akarunk, végtelenül laza hangulatban és nevetgélve telt a műtét további része. Mint kiderült, bőven elég lett volna itt, ha az ember csak besurran, ahogy azt a többi internacionális hallgató is tette.
Egy másik példa Buffalo egyik legnagyobb parkjának a tópartjáról érkezik, amikor is egy magában táncoló úr egyszer csak rám integetve leszólított, ahogy elmentünk mellette. Eleinte csak lehajtott fejjel próbáltam volna tovább menni, ahogy azt itthon tenném, de nagyon nem akarta annyiban hagyni. Amikor szóba elegyedtünk, kiderült, hogy mindössze el akarta mondani, hogy hasonlítok az egyik kedvenc énekesére, és az orromra kötötte, hogy ha lesz lehetőségem, hallgassam meg. Egy gyors összenevetés, kézfogás és "lekoccanás" után mindketten mentünk a saját utunkra. Elképesztő volt ezen kettő és még számtalan példán keresztül látni azt a fajta emberközeliséget és egymás felé mutatott játékos kedvességet, ami oly sok hétköznapi interakcióban sugárzott.
Mi tetszett legjobban a munkádban?
Az, hogy megbecsülve éreztem magam minden egyes pillanatban. Ehhez rengeteget adtak a szeretett tutoraink, egy amerikai-magyar orvos testvérpár, akik mentorként végigkísértek minket, akik mellett az idő javában voltunk. Mindig magyaráztak, foglalkoztak velünk, rengeteg dolgot engedtek, hogy kipróbáljunk, elláttak minket étellel, itallal, csokival, messze túl sok csokival és végig remek hangulatban teltek a gyakorlatok.
Alap volt, hogy az orvostanhallgatók is kapnak a végtelen ételből, snackből, hogy abba a műtőbe megyünk, amibe akarunk, hogy ha megkérdezünk egy kórházban bárkit, hogy mikor merre kell menni, mit lehet csinálni, akkor a legnagyobb mosollyal válaszolnak és segítenek nekünk. Végső soron a legjobban az tetszett, hogy nem úgy éreztem magam, mint egy légy a falon, vagy a púp egy fehér köpeny alatti háton, hanem úgy, mint aki bár ilyen rövid időre is, de szerves része lett a kinti betegellátásnak.
Mi volt a legjobb dolog vagy a legnagyobb pozitív meglepetés, ami odakint történt veled?
Az, hogy pont annyira volt Amerika amerikai, amennyire álmodtam mindig is, hogy lenne. Pont annyira volt hektikus New York City, hogy bárhova mentem, az a lábam hegyén tartott, mégsem éreztem szorongatónak. Pont annyira nyűgöztek le az amerikai ételek, amennyire reménykedtem, hogy le fognak. Pont olyan fantasztikus és mesés volt Disneyland - ahol még elidőztünk két napot a gyakorlatunk megkezdése előtt Orlandóban - amennyire mesés volt gyermekként nézni az ikonikus filmeket a tévé előtt.
Nem utolsó sorban pont olyan hatalmas volt minden, hogy összezavarjon és elkápráztasson, de legyen is pont elég időm hozzászokni az új világhoz körülöttem. Komolyan, minden gigantikus volt... A hagyma, a bevásárlókosár, amibe a hagymát teszem, a bolt, a parkolója, a kocsik a parkolóban... Minden komikusan hatalmas volt. Bocsánat, kicsit elkalandoztam...
Milyen tanácsot adnál azoknak, akik még nem vágtak neki Pannónia Ösztöndíjprogrammal a világnak?
De igen, menni fog. De igen, ez ennyire „egyszerű”. A mobilitás nem ördögtől való. Az embernek rá kell szánnia egy kis időt, hogy fellelje, milyen lehetőségei vannak, hogyan lehetne ezt a kurrikulumba beilleszteni, de utána már csak jelentkezni kell. Sosem pályáztam meg semmit ezelőtt, nem volt egy sereg hasonló élményem a múltban, nem nyertem versenyeket, nem voltam a tökéletes aranydiák. Nem kell megijedni, ha az ember el akar kezdeni valamit, ami nagyobb, mint ő.
A mobilitás egy lavina. Az ember rászánja magát egyre, tanul belőle, fejlődik, megpályáz még kettőt, melyeket az előző miatt már sokkal egyszerűbben elnyer, következőnek lehet nagyobbra pályázni, és így tovább. Egyszer kell csak merni elkezdeni, és nem szabad fennakadni azon, hogy az ember nem érzi magát elégnek. Aki nem fél egy-két visszautasítástól, és mélységesen elkötelezett, az úgyis el fogja indítani előbb-utóbb ezt a lavinát.
Mi a legnagyobb dolog, amit a külföldi szakmai gyakorlattal nyertél?
Barátokat, felejthetetlen emlékeket, élményeket, de, ami a legfontosabb: optimizmust és önbizalmat.
Sikerült egy olyan egészségügyi rendszerbe betekintést nyernem, melynek bár számos hibája kikandikált, már ennyi idő után is, de egy biztos: az emberközpontúság még sosem öltött olyan alakot előttem az egészségügyben, mint ebben a két hónapban. Rengeteg dolgot tudtam tanulni, ami a jövőben a mentalitásomban elkísér. Önbizalmat pedig többek közt az a rengeteg pozitív visszacsatolás adott, amit a kinti orvosoktól kaptam a tudásomról.
Jaj, és persze az újdonsült NY style nyelvjárásomat is az útnak köszönhetem!
Fotók: Magyar Balázs
Nézd meg, milyen lehetőségeid vannak a Pannónia Ösztöndíjprogrammal!